Polctúra Könyvesblog

Fehér Renátó A merénylők fénykora című könyve nyerte el 2026-ban a Margó-díjat, amelyet minden évben a legjobb első prózakötetes szerzőnek ítélnek oda. A kötet a düh, a gyűlölet, az erőszak és a szégyen világát mutatja be, miközben a mai társadalom működésére, a férfiszerepekre és az interneten terjedő tartalmak hatására is reflektál. Az elismerést az Őszi Margó Irodalmi Fesztiválon adták át, ahol a döntős szerzők és a kortárs magyar irodalom új hangjai kerültek a figyelem középpontjába.

A Margó-díjat 2015-ben alapították azzal a céllal, hogy nagyobb figyelmet kapjanak az első prózakötettel jelentkező szerzők, és ezáltal a kortárs magyar irodalom is közelebb kerüljön az olvasókhoz. Az elmúlt években többek között Totth Benedek, Milbacher Róbert, Mécs Anna, Halász Rita, Vonnák Diána és Kemény Lili is megkapta az elismerést. A tavalyi díjazott Tóth Marcsi volt. A díj az évek során fontos lehetőséggé vált azoknak az íróknak, akik első könyvükkel szeretnének bemutatkozni a szélesebb közönség előtt.

Az idei versenyben tíz könyv került a rövidlistára. A köteteket először egy fiatal irodalomkritikusokból álló előzsűri válogatta ki, amelynek tagjai Bakó Sára, Dobos Barna, Gáspár Sára, Vass Máté és Zsembery Borbála voltak. A végső döntést öttagú zsűri hozta meg. A testületben Halász Rita író, Horváth János Antal rendező és író, Károlyi Csaba irodalomkritikus, Oltai Kata művészettörténész és kurátor, valamint Valuska László, a Margó Irodalmi Fesztivál igazgatója kapott helyet.

A zsűri végül Fehér Renátó kötetét találta a legjobbnak. Valuska László laudációjában arról beszélt, hogy A merénylők fénykora olyan világot tár az olvasó elé, amelyet a mai médiából, a közösségi oldalakról és az internetes videókból is ismerhetünk. A könyv elbeszélője a modern digitális kultúra jelenségein keresztül szól a férfiszerepekről, a megszégyenítésről és a szélsőséges indulatokról. A történetben az online tér, a rövid videók és a közösségi média által alakított valóság is fontos szerepet kap.

A díjazott könyv mellett két másik alkotás is bekerült a döntőbe. Horváth Adél Sok ördögök című kötete és Mohácsi Balázs Újabb narancsok gurulnak el című regénye szintén esélyes volt az elismerésre. A három könyv különböző módon közelít az emberi tapasztalatokhoz, és jól mutatja, mennyire sokszínű a kortárs magyar próza.

A Margó-díj nemcsak szakmai elismerést jelent a nyertes számára, hanem komoly segítséget is a könyv népszerűsítésében. Fehér Renátó egymillió forintos pénzjutalmat kap, emellett jelentős kereskedelmi és médiatámogatásban is részesül. A Bookline 15 millió forint értékben járul hozzá a nyertes kötet népszerűsítéséhez. A díjazott a következő évben önálló esten mutatkozhat be a Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztiválon, valamint próbafordítás és egyéves tárcasorozat formájában további publikációs lehetőséget is kap. Emellett részt vehet a marokkói Riad Al Massarah írói rezidenciaprogramjában is.

Az idei fesztiválon a Margó x Erste HIGGY MAGADBAN különdíjat is átadták. Az elismerést negyedik alkalommal ítélték oda olyan szerzőnek, akinek története, témaválasztása vagy alkotói útja különösen jól példázza az önmagába vetett hit fontosságát. A félmillió forinttal járó díjat Adorjáni Panna nyerte el Körbe című regényével. Murányi Linda, az Erste PR- és belső kommunikációs vezetője kiemelte, hogy a könyv azt mutatja meg, hogyan lehet kapaszkodót találni a nehéz helyzetekben, és hogyan lehet újra talpra állni akkor is, amikor minden kilátástalannak tűnik.

A Margó-díj idei rövidlistáján Adorjáni Panna és Fehér Renátó könyve mellett Fábián Tamás Bravúros mutatványok, amiket senki se látott, Fehér Gáspár Fillenbaum néni hosszú árnyéka, Pion István A Búbánat-völgyön át, Szepesi Kornél Betolakodók, Vajna Ádám Ami valójában Fancsikán történt és Várkonyi Benedek Larza hazamegy című kötete is szerepelt.

Az Őszi Margó Irodalmi Fesztivál a díjátadó mellett könyvbemutatókkal, dedikálásokkal és különleges zenei-irodalmi programokkal várja az érdeklődőket a Millenárison, a Nemzeti Táncszínházban. A rendezvény célja, hogy találkozási lehetőséget teremtsen az írók és az olvasók között, és megmutassa, milyen új történetekkel és gondolatokkal gazdagodik a kortárs magyar irodalom.

Fehér Renátó sikere egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy az első prózakötetek között olyan művek is születnek, amelyek a jelen társadalmi kérdéseit állítják középpontba. A merénylők fénykora a digitális kultúra, az indulatok és az emberi kapcsolatok összefüggéseit vizsgálja, miközben olyan témákat érint, amelyek a mindennapjainkban is egyre gyakrabban jelennek meg. A Margó-díj pedig lehetőséget ad arra, hogy ezek a történetek minél több olvasóhoz eljussanak.

A szerzőnek szeretettel gratulálunk az elismeréshez!

Fotó: Kercsó Anna Facebook oldala

Száz éve jelent meg Alan Alexander Milne Micimackó című könyve, amely egy kisfiú játékmackójának történetéből kiindulva az egész világot meghódította. A Százholdas Pagony lakói generációk óta szórakoztatják a gyerekeket és a felnőtteket, miközben olyan kérdésekről mesélnek, mint a barátság, a félelem, a felnövés és az összetartozás. A könyv sikere mögött azonban nemcsak egy szerethető mese, hanem egy író életének fontos eseményei, egy kisfiú gyermekkora és egy különleges, valódi medve története is ott áll.

Alan Alexander Milne 1882-ben született Londonban. Már fiatalon érdeklődött az irodalom iránt, de tanulmányait a Cambridge-i Egyetemen végezte, ahol matematikát hallgatott. Tanárai között volt H. G. Wells író is, aki később a tudományos-fantasztikus irodalom egyik legismertebb alakjává vált. Milne egyetemi évei alatt már írt, cikkeit pedig a Punch című brit szatirikus magazin közölte. Bár 1906-tól rendszeresen publikált, sokáig nem volt biztos abban, hogy képes lesz kizárólag az írásból megélni.

Életét az első világháború kitörése változtatta meg. Milne katonaként a fronton szolgált, és személyesen tapasztalta meg a háború borzalmait, köztük a somme-i csata pusztítását. A harcok és az átélt traumák mély nyomot hagytak benne. A háború után egyre inkább a nyugodt, békés életre vágyott. Ebben a vágyban fontos szerepet kapott családja is. Feleségével, Dorothy De Selincourttal közös gyermekük, Christopher Robin 1920-ban született meg. A kisfiú később nemcsak az író életének, hanem leghíresebb könyvének is központi alakjává vált.

Christopher Robin első születésnapjára egy Edward nevű játékmackót kapott, amelyet édesanyja a londoni Harrods áruházban vásárolt. Milne rajongott a fiáért, és örömmel figyelte a gyermek képzeletét, játékait és a plüssállatokhoz fűződő kapcsolatát. A mackó hamar a családi élet fontos részévé vált, de a későbbi Micimackó megszületéséhez egy másik medve is hozzájárult.

A londoni állatkertben Christopher Robin kedvence egy Winnie nevű fekete medve volt. Az állatot Harry Colebourn kanadai katona vásárolta meg 1914-ben, amikor Európába indult a háborúba. A medve Winnipeg városáról kapta a nevét, és idővel a katona alakulatának kabalája lett. Amikor Colebournnek a frontra kellett mennie, Winnie-t a londoni állatkert gondjaira bízta. A kisfiú gyakran látogatta az állatot, és annyira megszerette, hogy saját játékmackóját is Winnie-nek kezdte nevezni. Ez a névváltoztatás fontos lépés volt a későbbi mesekönyv megszületésében.

Milne először nem is történeteket, hanem verseket írt a játékmackóról. Első ilyen verse 1924-ben jelent meg a Punch hasábjain, még Edward néven említve a medvét. Ugyanebben az évben megjelent a When We Were Very Young című verseskötete is, amelyben a gyermekkor mindennapjai és a gyermeki képzelet kaptak fontos szerepet. Az író egyre jobban felismerte, hogy fia játékai és a közösen megélt pillanatok olyan történetek alapjai lehetnek, amelyek más családok számára is ismerősek és szerethetők.

Micimackó mesebeli alakja végül 1925 karácsonya előtt született meg. Milne első történetét az Evening News című lap ünnepi számában közölte. Az olvasók hamar megszerették a kedves, kissé ügyetlen, mézért rajongó mackót, és folytatást kértek. A történetekből 1926-ban önálló kötet született Winnie-the-Pooh címmel. A könyv illusztrációit Ernest H. Shepard készítette, akinek rajzai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Micimackó és barátai olyan formában éljenek tovább az olvasók emlékezetében, ahogyan ma is ismerjük őket.

A könyv rövid idő alatt hatalmas sikert aratott. Megjelenése és az év vége között csaknem 150 ezer példány fogyott belőle. Milne eredetileg nem feltétlenül számolt azzal, hogy a mackó történetei életművének legismertebb darabjai lesznek. Inkább olyan munkának tekintette őket, amelyek után később ismét a felnőtteknek szóló írásaira összpontosíthat. Az olvasók azonban másként gondolták. 1927-ben újabb verseskötettel jelentkezett, 1928-ban pedig megjelent a Micimackó folytatása is.

A történetek népszerűsége könnyen érthető. Milne egyszerű nyelven, rövid jelenetekben mesélt, párbeszédei pedig egyszerre voltak humorosak és elgondolkodtatók. A szereplők állatok, mégis nagyon emberiek. Micimackó jószívű, kissé naiv és állandóan éhes. Malacka félénk, Füles gyakran borúlátó, Bagoly szeret bölcsnek látszani, Nyuszi pedig mindent meg akar szervezni. Tigris ezzel szemben szinte megállíthatatlan energiával veti bele magát a kalandokba. Egyikük sem tökéletes, és éppen ez teszi őket szerethetővé.

A Százholdas Pagony lakói gyakran félreértik egymást, rossz döntéseket hoznak, vagy olyan problémákat teremtenek, amelyeket némi odafigyeléssel könnyen elkerülhetnének. Mégsem fordulnak el egymástól. Ha valamelyikük bajba kerül, a többiek megpróbálnak segíteni. Milne humorának egyik legfontosabb forrása, hogy a szereplők sokszor teljes komolysággal beszélnek egészen képtelen dolgokról. A gyermeki gondolkodás mögött pedig gyakran a felnőttek világának furcsaságai és ellentmondásai is megmutatkoznak.

A könyv nem kerüli el a komolyabb témákat sem. Róbert Gida történeteiben lassan megjelenik a felnövés és a gyermekkortól való búcsú gondolata. A második kötet végén különösen erősen érezhető, hogy a játék és a képzelet világa nem maradhat változatlan örökké. Milne azonban nem akar mindenáron tanulságot adni az olvasónak. Inkább megmutatja, milyen fontos elfogadni egymást a hibáinkkal együtt. A barátsághoz nem kell tökéletesnek lennünk, és nem kell mindig okosnak, bátornak vagy sikeresnek mutatkoznunk ahhoz, hogy mások szeressenek bennünket.

A könyv sikere hamarosan túlnőtt az irodalmon. Walt Disney már a második világháború előtt érdeklődött a történetek megfilmesítése iránt, részben azért, mert lánya, Diane rajongott Micimackóért. A filmjogok azonban más tulajdonában voltak, így a Disney csak 1961-ben szerezte meg a megfilmesítés lehetőségét. Az első rajzfilm, a Winnie the Pooh and the Honey Tree 1966-ban került a közönség elé. Ezt további filmek, televíziós sorozatok és különféle termékek követték.

A Disney-feldolgozásoknak köszönhetően Micimackó még szélesebb közönséghez jutott el. Sokak számára ma már elsősorban a piros felsőt viselő rajzfilmfigura jelenti a mézimádó medvét. Az animációk azonban valamelyest megváltoztatták az eredeti történetek hangulatát. Míg Milne könyveiben a finom irónia, a nyelvi játékok és a gyermeki logika kapják a főszerepet, a filmek gyakran közvetlenebbül és érzelmesebben mesélnek. A történetek alapvető üzenete mégis megmaradt: a barátok mellettünk állnak akkor is, amikor nem vagyunk a legjobb formánkban.

A világhírnévnek ugyanakkor volt egy kevésbé vidám oldala is. Miközben az olvasók szerették Róbert Gidát, a történetek valódi ihletőjének, Christopher Robinnak egyre nehezebb lett együtt élnie azzal, hogy a közönség állandóan a könyv szereplőjét látta benne. Az iskolában zaklatások érték, és úgy érezte, hogy apja a gyermekkorát tette közszemlére. A könyv sikere így olyan terhet rótt rá, amelyet gyerekként nem tudott könnyen feldolgozni.

Christopher Robin később, 1974-ben megjelent The Enchanted Places című emlékiratában próbálta megérteni az apjához fűződő bonyolult kapcsolatát, és feldolgozni a hírnévvel járó fájdalmas élményeket. Története különös ellentmondásra világít rá: miközben a Micimackó az egyik legszebb irodalmi képet őrzi a gyermekkorról, annak megszületése a valódi kisfiú számára nemcsak örömet, hanem nehézségeket is hozott.

A magyar olvasók 1935-ben vehették először kézbe a Micimackót Karinthy Frigyes fordításában. A magyar változat megszületésében Karinthy nővére, Emília is fontos szerepet játszott, aki először nyersfordítást készített a könyvből. Frigyes ezt dolgozta át sajátos nyelvi humorával, szójátékaival és ritmusérzékével. A szereplők magyar nevei és a szöveg játékossága olyan külön világot teremtett, amely önmagában is irodalmi élményt kínál. A Mici név eredetét egyes magyarázatok Karinthy Emília becenevéhez kötik. A magyar Micimackó ezért nem egyszerűen egy angol mese lefordított változata, hanem a magyar nyelvhez igazított, önálló hangú klasszikus.

A történetek különleges utóéletéhez az is hozzátartozik, hogy a könyvnek latin fordítása is született. Lénárd Sándor magyar származású orvos és író Winnie ille Pu címmel ültette át a mesét latinra. A kötet 1960-ban húsz héten keresztül szerepelt a The New York Times bestsellerlistáján. Ez is jól mutatja, milyen messzire jutott a történet egy angol kisfiú játékmackójától.

Micimackó száz év alatt a világirodalom egyik legismertebb mesehősévé vált, de a népszerűsége nem pusztán a filmeknek vagy a plüssfiguráknak köszönhető. A történetek ma is azért működnek, mert olyan érzésekről beszélnek, amelyeket minden generáció ismer. Félünk valamitől, időnként magányosak vagyunk, nehezen hozunk döntéseket, vagy egyszerűen csak arra vágyunk, hogy valaki meghallgasson bennünket. A Százholdas Pagony lakói ezekben a helyzetekben is egymás mellett maradnak.

A mai, rohanó és teljesítményközpontú világban különösen jóleshet visszatérni ehhez az egyszerű történethez. Micimackónak nem kell megmentenie a világot, nem kell különleges képességekkel rendelkeznie, és nem is próbál mindenáron jobbá válni. Néha csak azon gondolkodik, mikor jut ismét mézhez, máskor pedig megáll, hogy megkérdezze barátaitól, miért szomorúak.

Talán éppen ez a könyv legfontosabb üzenete. Nem mindig a nagy tettek számítanak, hanem az apró figyelmességek, a közösen töltött idő és az, hogy észrevesszük a másik embert. Száz évvel az első kötet megjelenése után Micimackó még mindig arra emlékeztet bennünket, hogy nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy szeressenek minket. Néha elég, ha jelen vagyunk, meghallgatjuk a másikat, és egy nehéz nap végén megkérdezzük tőle: hogy vagy?

A Százholdas Pagony ezért ma is olyan hely, ahová érdemes visszatérni. Nem azért, mert odakint minden probléma eltűnik, hanem mert Micimackó és barátai megmutatják, hogy egy kis kedvességgel, türelemmel és odafigyeléssel elviselhetőbbé tehetjük egymás számára a világot.

Nagyon vártam, hogy folytathassam Hanna, Annie, Olga és Veronika történetét az első kötet után, és szerencsére most sem csalódtam bennük. Sőt, ezt a részt talán még jobban szerettem, mint az elsőt, mert miközben ugyanaz a négy szerethető, kíváncsi és mindenre elszánt lány tér vissza, a történet hangulata és tétje is sokkal komolyabbá válik. Az első kötet kalandjai után ezúttal már egy olyan korszakba érkezünk, amikor Európa egyre inkább a háború árnyékába kerül, és a lányok számára is világossá válik, hogy a világ, amelyet addig ismertek, egyik pillanatról a másikra megváltozott.

A lányok ezúttal már nem Abbáziában kalandoznak, hanem egy egészen más, sokkal sötétebb világba csöppennek. Kitört az első világháború, Európa lángokban áll, a szeretteik a fronton vannak, ők pedig nem tudnak otthon maradni és tétlenül várni arra, hogy vajon mi történik velük. Hanna, Annie, Olga és Veronika természetesen most sem az a fajta, aki könnyedén belenyugszik abba, hogy mások döntsenek helyettük, így újra útnak indulnak, ezúttal pedig barátnőjüknek, Steinschneider Lillynek, az első magyar pilótanőnek próbálnak segíteni. Már önmagában ez a történetszál is izgalmasan hangzik, hiszen Lilly alakján keresztül nemcsak egy rendkívüli nő történetét ismerhetjük meg, hanem egy olyan korszakba is bepillanthatunk, amikor egy nő számára még az is komoly kihívást jelentett, hogy egyáltalán megmutassa: képes olyan dolgokra, amelyeket a társadalom kizárólag a férfiak számára tartott elképzelhetőnek.

Nagyon szerettem, hogy ebben a kötetben a történelmi háttér sokkal hangsúlyosabban jelenik meg. A háború ott van a mindennapokban, a bizonytalanságban, az elválásokban, a féltésben, a döntésekben és abban a különös érzésben is, hogy miközben a világ körülöttük egyre kiszámíthatatlanabbá válik, nekik mégis meg kell találniuk azt a kapaszkodót, amely segít továbbmenni. Éppen ezért ez a történet számomra valamivel komolyabbnak és érettebbnek is hatott, miközben szerencsére megmaradt benne az a lendület és kalandosság, ami miatt már az első kötetet is szerettem.

A lányok olyan helyzetekbe kerülnek, amelyekben nemcsak a bátorságukra, hanem a leleményességükre, gyors helyzetfelismerésükre és egymás iránti bizalmukra is szükségük van. Nem egyszerűen arról van szó, hogy veszélyes helyzetekbe keverednek, majd valahogy kijutnak belőlük, hanem folyamatosan döntéseket kell hozniuk, amelyeknek valódi következményei lehetnek. Ez pedig különösen érdekes azért is, mert közben végig ott van a háttérben a korszak társadalmi szemlélete, amely szerint egy fiatal nőnek egészen más szerepet kellett volna betöltenie, mint amire ezek a lányok vállalkoznak.

Fotó: Menő Könyvek

Talán éppen ez az egyik legizgalmasabb része a történetnek: hogy a lányok nemcsak a külső veszélyekkel kerülnek szembe, hanem azokkal a láthatatlan falakkal is, amelyeket a kor társadalma emelt köréjük. Olyan világban próbálnak helytállni, amelyben még az is szokatlannak számít, ha egy nő saját döntéseket akar hozni, önállóan akar cselekedni, vagy egyszerűen csak nem fogadja el azt, hogy előre megmondják neki, mire képes és mire nem. Hanna, Annie, Olga és Veronika azonban újra és újra bebizonyítják, hogy nem szeretnének beleférni az elvárások által kijelölt szerepekbe, és számomra nagyon szerethető volt ez az elszántságuk.

A lányok természetesen nem érzik magukat mindig biztonságban, és nem is tudhatják előre, mi vár rájuk, mégis képesek továbblépni, amikor szükség van rájuk. Ez teszi őket igazán szerethetővé, hiszen nem azért érdekesek, mert legyőzhetetlenek, hanem azért, mert a nehézségek ellenére sem hajlandók feladni azt, amiben hisznek.

Lilly karakterét különösen megszerettem. Egy törékenynek tűnő, mégis elképesztően elszánt nő, aki egyáltalán nem akarja elfogadni, hogy vannak dolgok, amelyeket csak azért nem tehet meg, mert nőnek született. Az ő története azért is volt számomra különösen érdekes, mert miközben a regényben egy izgalmas kaland részesévé válik, közben egy olyan valós történelmi személyiség alakját is közelebb hozza hozzánk, akinek az életútja önmagában is regénybe illő. Nagyon érdekes volt az ő szemén keresztül is megismerni ezt a korszakot, amikor a repülés még önmagában is különleges és veszélyes vállalkozásnak számított, egy nő számára pedig mindez még nagyobb akadályokkal járt együtt.

Steinschneider Lilly története azért is fontos része a könyvnek, mert jól megmutatja, mennyire más szabályok szerint működött a világ alig több mint száz évvel ezelőtt. Ma már természetesnek vesszük, hogy egy nő tanulhat, dolgozhat, vezethet, sportolhat, repülőgépet vezethet, vagy éppen maga dönthet arról, milyen életet szeretne élni, de a könyv világában ezek közül sok minden egyáltalán nem volt magától értetődő. Lillynek és a hozzá hasonló nőknek nemcsak a saját félelmeiket kellett legyőzniük, hanem egy egész társadalom előítéleteivel is meg kellett küzdeniük, és talán éppen ezért olyan jó érzés olvasni egy olyan karakterről, aki nem hajlandó elfogadni, hogy a lehetőségeit mások határozzák meg.

És persze ebben a kötetben sem marad el a szerelem, a barátság, a titkok és a veszélyek sem, amelyek együtt gondoskodnak arról, hogy a történet végig lendületes maradjon. Talán a háborús háttér miatt ezek a kapcsolatok még fontosabbá is válnak, hiszen amikor minden bizonytalanná válik körülöttük, különösen sokat számít, hogy ki az, akire valóban lehet támaszkodni. A négy lány barátsága számomra továbbra is a történet egyik legjobb része, mert bár különböző személyiségek, és természetesen nem mindenben értenek egyet, amikor igazán szükség van rá, mindig számíthatnak egymásra.

A lányok nem azért bátrak, mert egyedül minden akadályt le tudnak győzni, hanem azért is, mert tudják, hogy vannak mellettük olyan emberek, akik nem hagyják őket magukra. A legnehezebb helyzetekben is próbálnak segíteni annak, akinek szüksége van rájuk, és közben újra és újra kiderül, hogy a bizalom, az összetartás és a másik iránt érzett felelősség legalább olyan fontos, mint az, hogy ki mennyire ügyes vagy bátor önmagában.

Madarász Éva ismét egy lendületes, fordulatos kalandregényt írt, amelyben nagyon jól működik együtt a történelmi háttér és a fikció. Szerettem, hogy miközben a lányok kalandjait követjük, közben egyre többet kapunk abból a korból is, amelyben élnek, így az olvasó nemcsak egy izgalmas történetet kap, hanem egy olyan korszakba is betekinthet, amelyről talán sok mindent tudunk történelemóráról, de egészen más érzés úgy találkozni vele, hogy közben konkrét emberi sorsokon keresztül látjuk a változásokat. A háború így nem egy távoli történelmi esemény marad, hanem olyan valóság, amely hatással van a szereplők döntéseire, kapcsolataira és jövőjére.

Külön tetszett az is, hogy a regényben a női szereplők nem egyszerűen azért érdekesek, mert szembemennek a kor elvárásaival, hanem azért, mert mindegyiküknek megvan a saját személyisége, motivációja és története. Nem egyformák, és éppen ettől működnek olyan jól együtt. Mindegyikük máshogy reagál a veszélyre, máshogy gondolkodik, máshol húzza meg a saját határait, mégis összeköti őket az a közös tulajdonság, hogy nem szeretnék elfogadni, hogy mások mondják meg nekik, mire képesek. Ez a gondolat pedig szerintem ma is ugyanolyan fontos, mint a regény által bemutatott korszakban.

Olvasás közben többször is azon gondolkodtam, milyen különös lehetett abban az időszakban élni, amikor a világ egyik pillanatról a másikra változott meg, és olyan dolgok váltak mindennapossá, amelyeket korábban elképzelni is nehéz lett volna. A lányok történetén keresztül ezt a bizonytalanságot is közelebb érezhetjük magunkhoz, miközben természetesen a kalandok és a fordulatok sem maradnak el. Talán éppen ez az, ami miatt ez a kötet számomra még erősebb lett az első résznél: nagyobb a tét, komolyabbak a veszélyek, és a szereplőknek is többet kell kockáztatniuk azért, hogy segítsenek azoknak, akik számítanak nekik.

Fotó: Menő Könyvek

Nagyon jó volt újra találkozni Hannával, Annie-vel, Olgával és Veronikával, és külön örültem annak, hogy a folytatás nem egyszerűen megismétli az első kötet receptjét, hanem egy sötétebb, komolyabb korszakba viszi tovább a történetet. Megmaradt a kaland, a barátság, a szerelem és a fordulatok sora, de mindehhez most egy olyan történelmi háttér társul, amely sokkal nagyobb súlyt ad a szereplők döntéseinek. Közben pedig ott van Lilly története is, amely különösen izgalmas színfoltja a regénynek, és amely miatt az olvasó egy olyan nő életébe is betekintést nyerhet, aki a maga korában valóban feszegette a lehetőségek határait.

Összességében nagyon szerettem ezt a részt, és talán még jobban is, mint az első kötetet. Szerettem a történelmi hátteret, a háborúval járó feszültséget, a lányok kalandjait, a barátságukat, a titkokat és természetesen azt is, hogy újra olyan női karaktereket kaptunk, akik nem hajlandóak elfogadni a számukra kijelölt határokat. Madarász Éva története egyszerre tud szórakoztatni és közben egy olyan korszakról mesélni, amelyet érdemes közelebbről is megismerni, a négy lány pedig ezúttal is bebizonyítja, hogy néha éppen azok képesek a legnagyobb dolgokra, akikről a világ azt gondolja, hogy erre egyáltalán nem lennének képesek.

A klasszikus irodalom és a kortárs költészet határainak átlépéséért, merész és különleges hangú életművéért Anne Carson kanadai költő, író és műfordító kapta a 2026-os irodalmi Nobel-díjat. Műveiben az ókori történetek, az emberi érzelmek és a modern irodalmi formák találkoznak, miközben új megvilágításba helyezik azokat a kérdéseket, amelyek évszázadok óta foglalkoztatják az embert.

Vannak könyvek, amelyek egyetlen történetet mesélnek el, és vannak olyanok is, amelyek sok kisebb történeten keresztül próbálnak valami fontosat elmondani az életről. Finy Petra novelláskötete, a Kistigris ez utóbbiak közé tartozik, de korántsem egy hagyományos, könnyen megfejthető novelláskötet, hiszen a szerző ezúttal is a sajátos és sokszor meghökkentő látásmódjához nyúl, hogy olyan érzésekről beszéljen, amelyekkel valamennyien találkoztunk már, csak talán nem mindig tudtuk őket pontosan megfogalmazni.

A Kistigris már a címével is jelzi nekünk, hogy itt valami különös világba készülünk belépni, és ezt a hangulatot tovább erősíti a könyv alcíme is: Történetek a szívről. A szív ebben az esetben természetesen nem pusztán a szerelmet jelenti, hanem mindazt, ami az emberi kapcsolatainkat meghatározza, a ragaszkodást, a féltést, a magányt, a veszteséget, a gyászt, a boldogságot, a szeretetet és azokat az ellentmondásos érzéseket is, amelyekkel sokszor magunk sem tudunk mit kezdeni.

Finy Petra éppen azért tud érdekes dolgokat mondani ezekről az érzésekről, mert nem a megszokott módon közelít hozzájuk. Ahelyett, hogy egyszerűen leírná, milyen a gyász, milyen érzés egyedül maradni, vagy mit jelent valakit nagyon szeretni, különös helyzeteket és karaktereket teremt, amelyekben ezek az érzelmek önálló életre kelnek. Így kerülhet egy történetbe anyatigris, elefánt, krokodil, vezérszurkoló, vízibicikli vagy akár egy hullócsillag, és miközben elsőre talán mosolyogva olvassuk ezeket a furcsa helyzeteket, hamar kiderül, hogy a felszín alatt nagyon is ismerős emberi történetek húzódnak.

A kötet egyik legérdekesebb gondolata éppen az, hogy a szeretet korántsem mindig olyan békés és egyszerű érzés, amilyennek szeretnénk látni. Ahogy a szerelemnek is megvannak a maga démonai, úgy a szeretetnek is lehetnek árnyoldalai, hiszen a túlzott ragaszkodás, a féltés, a veszteségtől való félelem vagy éppen a magány ugyanúgy képes fájdalmat okozni, mint amennyire egy szeretett ember jelenléte örömet adhat. Finy Petra ezeket a helyzeteket nem akarja megmagyarázni vagy tanulságos történetekké egyszerűsíteni, inkább megmutatja őket a maguk furcsaságában, és az olvasóra bízza, hogy mit lát meg bennük.

A könyv fülszövege is pontosan ezt a különös hangulatot teremti meg, amikor olyan kérdéseket tesz fel, mint hogy vajon tényleg van-e krokodil a Balatonban, mit kereshet egy vezérszurkoló egy kórház onkológiai osztályán, miért lehet fontos egy párválasztás során, hogy valaki mikor áll fel a lelátón szurkolás közben, vagy hogy mit lehet kezdeni egy elefánttal, amely képtelen abbahagyni a sírást. Ezek a kérdések elsőre szinte teljesen összefüggéstelennek tűnnek, éppen ezért kíváncsivá teszik az olvasót, miközben azt is megmutatják, milyen világba hívja Finy Petra az olvasóit.

A szerző munkásságát régóta jellemzi ez a fajta képzeletgazdag történetmesélés. Finy Petra költőként, íróként és gyermekkönyvek szerzőjeként is ismert, az elmúlt években pedig a felnőtteknek szóló prózai munkái révén is egyre több olvasó találkozhatott sajátos hangjával. Írásaiban gyakran használ különleges képeket, metaforákat és hasonlatokat. A Kistigrisben különösen jól működik ez a módszer, hiszen a szerző olyan dolgokról beszél, amelyeket nehéz lenne egyszerű, hétköznapi mondatokkal igazán érzékletesen megmutatni.

Fotó: Valuska Gábor

Egy síró elefánt például elsőre lehet egy vicces kép, de ha belegondolunk, milyen érzés lehet valakinek a bánatát úgy megélni, hogy egyszerűen képtelen abbahagyni a sírást, már egészen más jelentést kap. Ugyanez történik a könyv többi novellájával is: a humor mögött gyakran ott van valami fájdalmas, a furcsaság mögött valami ismerős érzés mögött pedig egy olyan emberi tapasztalat, amelyet talán mindannyian átéltünk már.

Finy Petra egyik erőssége, hogy képes egyszerre könnyed és súlyos lenni, és miközben egy-egy történet akár mosolyt is csalhat az olvasó arcára, a következő pillanatban már egy sokkal mélyebb érzés kerülhet előtérbe. Ez különösen fontos egy olyan könyvnél, amely a szeretetről beszél, hiszen a szeretet maga sem egyetlen, tisztán körülírható érzés, hanem rengeteg egymásnak ellentmondó tapasztalat összessége. Lehet benne öröm és félelem, biztonság és bizonytalanság, ragaszkodás és elengedés, boldogság és veszteség, és talán éppen ettől olyan nehéz róla igazán jól írni.

A Kistigris azonban nem akarja megfejteni a szeretetet, inkább körbejárja, megmutatja különböző arcait, és közben olyan világot teremt, amelyben a hétköznapi és a lehetetlen természetesen megfér egymás mellett. A Balatonban akár lehet krokodil, a zsebünkbe akár eltehetünk egy hullócsillagot, a fű pedig egyik napról a másikra újra kinőhet, mert ebben a könyvben nem az a legfontosabb kérdés, hogy megtörténhet-e mindez a valóságban, hanem az, hogy mit jelenthet számunkra.

Ez a fajta történetmesélés azoknak az olvasóknak lehet különösen izgalmas, akik szeretnek egy könyvben egyszerre találkozni humorral, szomorúsággal, fantáziával és nagyon is valós emberi helyzetekkel. A Kistigris nem akar mindent egyértelművé tenni, és nem kínál kész válaszokat arra sem, hogyan kell szeretni, hogyan kell elengedni vagy hogyan kell együtt élni a veszteségeinkkel. Inkább kérdéseket hagy maga után, amelyek néha csak később, egy-egy történet befejezése után kezdenek igazán dolgozni az olvasóban.

Talán ezért is jó cím a Kistigris, mert a tigris egyszerre jelent erőt és veszélyt, ugyanakkor a „kistigris” szóban van valami: szerethető és sebezhető is. A könyvben ugyanez a kettősség jelenik meg újra és újra: az ember képes hatalmas érzelmeket megélni, képes ragaszkodni, küzdeni, félni és szeretni, miközben valamennyien meglehetősen törékenyek vagyunk, és sokszor mi magunk sem tudjuk, hogyan kezeljük azt, ami bennünk történik.

Fotó: 21. Század Könyvkiadó

A Kistigris 2025-ben jelent meg a 21. Század Kiadónál, és a 302 oldalas novelláskötet egy olyan szerző újabb munkája, aki jól ismeri a történetmesélés és a komoly témák találkozásának lehetőségeit. A könyvben pedig éppen az a figyelemre méltó, hogy miközben nagyon különös dolgokról mesél, valójában nagyon hétköznapi kérdéseket tesz fel: hogyan szeretünk, hogyan veszítünk el valakit, hogyan élünk együtt a hiánnyal, miért ragaszkodunk bizonyos emberekhez, és miért tud néha éppen az okozni fájdalmat, ami a legfontosabb számunkra.

A Kistigris ezért lett ezen a héten a hét könyve. Nem azért, mert könnyű olvasmány lenne, és nem is azért, mert minden története ugyanazt az érzést akarja kiváltani az olvasóból, hanem azért, mert képes valami olyasmiről beszélni, amit mindannyian ismerünk, mégis nehéz róla jól beszélni. Finy Petra a szeretetet egy különös dzsungelként mutatja meg, amelyben néha eltévedünk, néha megijedünk, néha nevetünk, máskor pedig olyan dolgokra bukkanunk, amelyekről azt hittük, hogy már rég elfelejtettük őket.

És talán ez a könyv egyik legfontosabb felismerése is: a saját érzelmeink között sem mindig könnyű eligazodni. Néha egy tigris vár ránk az ösvényen, máskor egy síró elefánt, néha pedig csak egy emlék vagy egy régi történet, amelyről nem is gondoltuk volna, hogy még ennyire fontos nekünk. A kérdés már csak az, hogy bemerészkedünk-e a szeretet dzsungelébe, és hajlandóak vagyunk-e találkozni azokkal a különös lényekkel, amelyek valójában mindannyiunk szívében ott élnek.

Na, ez az a könyv, amit tényleg nagyon élveztem! Az InverzPanda egy ifjúsági regény, de szerintem egyáltalán nem csak a fiatalabb korosztálynak lehet érdekes, hiszen olyan témákat feszeget, amelyek ma már szinte mindannyiunk életének szerves részévé váltak. Internet, közösségi média, mesterséges intelligencia, online jelenlét, személyes adatok, identitás és az a rengeteg információ, amit nap mint nap megosztunk magunkról – ezekről talán sokszor eszünkbe sem jut, hogy egyszer komoly következményeik is lehetnek, az InverzPanda viszont pontosan ezekre a kérdésekre helyezi a reflektorfényt.

A történet középpontjában a 17 éves Keller Zsófi áll, aki egy olyan világba kerül, ahol az internet, a közösségi média és a mesterséges intelligencia már nem egyszerűen megkönnyíti az életünket, hanem akár konkrétan ellenünk is fordulhat. A Szelfiszörnyvírus egy filteren, egy alkalmazáson vagy akár egy letöltésen keresztül észrevétlenül beszivároghat az életünkbe, majd szépen lassan átveheti felettünk az irányítást, és miközben Zsófi próbálja megérteni, mi történik körülötte, az olvasóban is egyre több kérdés merül fel arról, hogy vajon mennyire vagyunk tisztában azzal, mit engedünk be az életünkbe azzal, amikor letöltünk egy alkalmazást, regisztrálunk egy oldalra, megosztunk magunkról valamit vagy egyszerűen csak gondolkodás nélkül rányomunk a személyes adataink megosztására.

Nagyon tetszett, hogy Kántor Kata egy izgalmas, lendületes, néhol kifejezetten meghökkentő és közben nagyon szórakoztató történetként írta meg az InrvezPandát. Folyamatosan történik valami, így egyáltalán nem éreztem azt olvasás közben, hogy most éppen egy komoly problémáról próbálnak beszélni, mégis ott motoszkált bennem végig a gondolat, hogy amit olvasok, az tulajdonképpen egyáltalán nem olyan távoli vagy elképzelhetetlen, mint amilyennek elsőre tűnik. Éppen ettől lett számomra igazán érdekes az egész, hiszen miközben izgultam Zsófiért, közben azon is elgondolkodtam, hogy a saját hétköznapjainkban mennyire természetesnek vesszük a technológiát, és milyen könnyen megfeledkezünk arról, hogy minden egyes kattintásunkkal, keresésünkkel, fényképünkkel és megosztásunkkal egy kicsit többet árulunk el magunkról.

A közösségi média világa különösen fontos része a történetnek, és szerintem nagyon jó volt az benne, hogy nem egyszerűen jó és rossz oldalakat mutat meg, hanem azt is érzékelteti, mennyire összetett a kapcsolatunk ezekkel a felületekkel. Hiszen szeretjük őket, használjuk őket, kapcsolatot tartunk másokkal, inspirációt keresünk, megosztjuk velük az életünk egy-egy pillanatát, közben pedig sokszor talán bele sem gondolunk, hogy mennyi mindent tudhatnak rólunk azok a rendszerek, amelyeket nap mint nap használunk. Az InverzPanda egyik erőssége az, hogy ezeket a kérdéseket nem úgy teszi fel, mintha minden technológia önmagában veszélyes lenne, hanem inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy egy kicsit tudatosabban gondolkodjunk arról, hogyan használjuk őket, és közben hol húzzuk meg a saját határainkat.

Külön szerettem a könyv humorát is, mert nagyon kellett ahhoz, hogy a komolyabb témák mellett végig megmaradjon az egésznek az a könnyed hangulata, ami miatt tényleg élvezet volt olvasni. Már az első néhány fejezetnél megmosolyogtatott, ahogy azokról a teljesen hétköznapi, de azért lehetőleg mindenki által titokban végzett dolgokról beszél, amelyeket biztosan nem szeretnénk viszontlátni egy Instagram-posztban. Szerintem sokan magunkra ismerhetünk ezekben a helyzetekben, és pontosan ez a kissé pimasz, önironikus humor az, ami nagyon jól passzol a történethez. Nem akar többnek látszani annál, mint ami, mégis olyan témákat boncolgat, amelyek kapcsolatban érdemes elgondolkodni.

Ahogy halad előre a történet, a kezdetben szórakoztató és izgalmas helyzetek egyre komolyabbá válnak. Eleinte azokat szemléljük, ami történik, aztán szinte észrevétlenül egyre több olyan kérdés kerül elő, amelyek már nemcsak Zsófi problémái, hanem a mi életünkhöz is nagyon közel állnak. Vajon mennyit tudnak rólunk az alkalmazások? Mit kezdhet valaki azzal a rengeteg információval, amit önként vagy akár észrevétlenül adunk át magunkról? Mi történik akkor, ha valaki képes ezeket az adatokat ellenünk fordítani? És vajon meddig mondhatjuk azt, hogy mi irányítjuk a saját digitális életünket?

Zsófi karakterét is nagyon szerettem, mert jó volt egy olyan főszereplőt követni, aki ugyanúgy próbál eligazodni egy olyan világban, amelyben sokszor még a felnőttek sem feltétlenül tudják pontosan, hogy mi történik. Éppen ezért könnyű vele együtt menni, együtt izgulni, és közben együtt felfedezni azt is, hogy milyen veszélyeket rejthet az a technológiai világ, amelyet egyébként természetesnek veszünk. Az ő történetén keresztül a könyv azt is jól megmutatja, hogy mennyire fontos az önálló gondolkodás, a kérdezés és az, hogy ne fogadjunk el mindent automatikusan csak azért, mert egy alkalmazás, egy algoritmus vagy éppen egy mesterséges intelligencia azt mondja.

A mesterséges intelligencia megjelenése különösen aktuálissá teszi a történetet, hiszen ez ma már nem valami távoli, sci-fibe illő fogalom, hanem egyre inkább a mindennapjaink része. Éppen ezért érdekes volt úgy olvasni erről, hogy közben nem egy technológiai kézikönyvet kaptam, hanem egy történetet, amelyben az AI és a digitális világ szervesen kapcsolódik a szereplők életéhez. Ez pedig szerintem azok számára is izgalmas lehet, akik egyébként nem különösebben érdeklődnek a technológia iránt, mert végső soron nem magáról a technológiáról szól, hanem rólunk, emberekről, arról, hogyan használjuk ezeket az eszközöket, mennyire hagyjuk, hogy befolyásoljanak minket, és milyen könnyen válhat valami, amit eredetileg a kényelmünkért hoztak létre, egy idő után az életünk meghatározó részévé.

És talán az egyik legjobb dolog benne, hogy a történet után tényleg egy kicsit más szemmel nézünk a telefonunkra. Nem feltétlenül úgy, hogy mostantól minden alkalmazást gyanakvással fogunk letölteni, vagy hogy azonnal töröljük az összes közösségi médiafiókunkat, hanem egyszerűen csak tudatosabban. Talán kétszer is megnézzük, mire kattintunk, elolvassuk, milyen engedélyeket kér egy alkalmazás, vagy éppen elgondolkodunk azon, hogy tényleg szükséges-e minden egyes pillanatunkat megosztani a világgal. Ha egy könyv úgy tud elgondolkodtatni a digitális világ veszélyeiről, hogy közben végig szórakoztat, szerintem már elérte azt, amit egy jó ifjúsági regénytől várhatunk.

Az InverzPanda számomra ilyen könyv lett: könnyen olvasható, izgalmas, humoros és nagyon mai történet, amely mögött ráadásul jóval több gondolat van, mint amire az ember az első oldalakon számítana. Szerettem benne a lendületet, a humort, Zsófi történetét, a meghökkentő helyzeteket és azt is, ahogy a szerző a mindennapjaink egyik legfontosabb részéhez nyúl hozzá úgy, hogy közben nem válik didaktikussá. Jó érzés volt olvasni, mert egyszerre tudott kikapcsolni és gondolkodásra késztetni, és szerintem pontosan az ilyen történetek azok, amelyek nem érnek véget az utolsó oldallal, hanem utána is elgondolkodtatnak.

Éppen ezért nemcsak fiataloknak ajánlanám, hanem azoknak a felnőtteknek is, akik szeretnének egy könnyed, szórakoztató, mégis gondolatébresztő történetet olvasni arról a világról, amelyben már most is élünk. Én mindenesetre nagyon szerettem Zsófi történetét, a humorát, a lendületét és azt is, hogy közben olyan kérdéseket vet fel, amelyekről szerintem tényleg érdemes beszélni. Egy könnyed, izgalmas és mai történet lett, amely után az ember azért egy kicsit más szemmel néz a telefonjára.