„A könnyű lábak azt isteniség első tulajdonsága” – írja Nietzsche. Nos, Péterfy-Novák Éva új regényében nem az istenek világába lépünk be. Rögtön az első jelenetben az egyik karakterrel, Cusi felvizesedett, nehéz lábának látványával találkozunk. A test súlya, a múlt súlya, a kimondatlan történetek súlya: már ebben a hasonlatban ott van mindaz, ami a Pedig szerethettelek volna történetét meghatározza. A regény egy család történetén keresztül beszél generációkon át öröklődő traumákról, veszteségekről, elhallgatásokról és arról, hogy mi történik akkor, amikor azok a sebek, amelyekről egy család nem beszél, mégis továbbadódnak.
Péterfy-Novák Éva új könyve nem könnyen emészthető történet. Éppen ellenkezőleg: a történet jelentős része a kihagyásokban, a félmondatokban és részletekben bontakozik ki. Babiczky Tibor szerint a regény „egyik” varázslata abban rejlik, hogy „finom vonalakkal és kihagyásokkal (elhallgatásokkal) rajzolódik fel ez a történet – olyan, mint egy régi, kínai tusrajz”. A hasonlat pontosan ragadja meg azt a különös stílust, amellyel a szerző az olvasó elé tárja a család történetét: vannak éles, sötét vonalak, és vannak nagy fehér felületek, amelyeket az olvasónak kell jelentéssel megtöltenie.
A Pedig szerethettelek volna egyik központi kérdése, hogy mit kezdünk azzal, amit nem mi követtünk el, mégis örököltünk. Egy család múltja ugyanis nem feltétlenül ér véget ott, ahol az esemény megtörtént. A veszteségek, a feldolgozatlan gyászok, a félelmek, a bántalmazás tapasztalata, a szégyen vagy éppen a szeretet hiánya tovább élhetnek a következő nemzedékekben. Gyakran úgy, hogy azok, akik már csak a következményekkel találkoznak, maguk sem tudják pontosan, honnan erednek bizonyos érzéseik, reakcióik vagy kapcsolati mintáik.
A generációs trauma éppen ettől különösen nehezen megragadható: sokszor nem történetként öröklődik tovább, hanem hangulatként, viselkedésként, félelemként, hallgatásként. Egy gyerek nem feltétlenül tudja, mitől fél az anyja. Nem ismeri a család valamennyi titkát, nem hallotta a régi történeteket, mégis megtanulhat bizonyos dolgokról hallgatni. Megtanulhatja, hogyan kell elkerülni egy témát, mikor kell csendben maradni, mit nem szabad megkérdezni. Mire felnő, már a saját életének részeként hordozhat valamit, aminek a gyökerei egy olyan múltba nyúlnak vissza, amelyről talán soha nem beszéltek neki.
Péterfy-Novák Éva regényében a múlt és a jelen ezért nem válik élesen ketté. Ami megtörtént, nem egyszerűen emlékként van jelen, hanem a szereplők életében tovább működő erőként. A családi történet nem pusztán arról szól, hogy mi történt egykor, hanem arról is, hogyan alakította át azokat, akik utána éltek. A trauma nem lezárt esemény, hanem valami, amelynek következményei újra és újra megjelennek az emberi kapcsolatokban.
A regény nyitóképe, Cusi nehéz, felvizesedett lába ezért különösen erős. Nietzsche könnyű lábaihoz képest ez a test már nem az istenek könnyedségét hordozza, hanem az ember esendőségét. A súly nemcsak fizikai: mintha egy egész élet terhe sűrűsödne bele ebbe az egyetlen képbe. Mindaz, amit egy ember magával visz, amit nem tud letenni, amit talán már nem is tud megnevezni. A test pedig sokszor akkor is őriz valamit, amikor a szavak már nem képesek rá.
A regény egyik fontos kérdése így az is lehet, hogy mennyiben beszélhetünk egyáltalán saját életünkről, ha közben láthatatlanul jelen van benne mindaz, amit az előttünk járó nemzedékektől kaptunk. Vajon hol kezdődik az egyéni történet, és hol ér véget a család története? Mikor válik a múlt öröksége saját döntéseink részévé? És lehet-e megszakítani egy olyan mintázatot, amelyet talán észre sem veszünk, amíg újra és újra ugyanazokat a köröket járjuk?
A Pedig szerethettelek volna cím önmagában is egy egész történetet rejt. Feltételes módja egyszerre hordoz vágyat, veszteséget és megbánást. Benne van annak a lehetősége, hogy valami másképp is történhetett volna. Hogy egy kapcsolat lehetett volna más. Hogy valakit lehetett volna másképp szeretni. De benne van az is, hogy egy bizonyos pillanat után már nincs visszaút, és a felismerés túl későn érkezik.
Talán éppen ezért olyan fájdalmas ez a mondat. Nem azt mondja: szeretlek. Nem is azt, hogy nem tudtalak szeretni. Azt mondja: szerethettelek volna. A szeretet lehetősége ott volt, de valami – a múlt, a félelem, a sérülések, az örökölt minták vagy egyszerűen az emberi esendőség – megakadályozta, hogy beteljesedjen.
A könyv ebből a szempontból nemcsak a traumáról szól, hanem a szeretet lehetőségeiről és kudarcairól is. Arról, hogy önmagában a szeretet szándéka sem mindig elegendő. Lehet valakit szeretni úgy, hogy közben sebeket okozunk neki. Lehet úgy továbbadni a saját fájdalmainkat, hogy közben nem is vagyunk tudatában annak, mit teszünk. És lehet, hogy valaki éppen azért nem képes úgy szeretni, ahogyan arra a másiknak szüksége volna, mert maga sem kapta meg korábban azt a szeretetet, amelyből tanulhatott volna.
A generációs trauma ebben az értelemben nemcsak az elszenvedett fájdalom továbbadásáról szól. A hiány is továbbadható. A kimondatlan gyász, a feldolgozatlan veszteség, a szeretet elmaradása ugyanúgy beépülhet egy család történetébe, mint egy konkrét esemény. És miközben az egyik nemzedék talán már csak felejteni szeretne, a következő nemzedék éppen a felejtés következményeivel szembesül.
Péterfy-Novák Éva prózájában különös jelentősége van annak, amit nem mondanak ki. A hallgatás itt nem egyszerűen a történet hiánya, hanem maga is történés. A csend mögött ott vannak az elmondhatatlan mondatok, a ki nem mondott vádak, a meg nem gyászolt halottak, a fel nem tett kérdések. Az olvasó pedig ezekből a töredékekből próbálja megérteni, mi történt a szereplőkkel, és hogyan jutottak el oda, ahol most vannak.
Ebben rejlik a tusrajzhoz hasonló finomság is. A regény nem akar mindent megmutatni. A fehér felületek éppúgy részei a képnek, mint a sötét vonalak. A hiányoknak is jelentésük van. Az olvasónak pedig nem pusztán követnie kell a történetet, hanem figyelnie kell arra is, ami a történet mögött marad.
A Pedig szerethettelek volna így egy család történetén keresztül az emlékezés természetéről is beszél. Arról, hogy egyáltalán hogyan tudjuk elmesélni a saját múltunkat, ha a múlt jelentős része mások hallgatásából épül fel. Arról, hogy mennyire nehéz megérteni önmagunkat anélkül, hogy szembenéznénk azokkal, akik előttünk voltak. És arról is, hogy a megértés vajon képes-e változtatni azon, amit már nem lehet megváltoztatni.
A megtörtént események természetesen nem írhatók át. De talán másképpen lehet rájuk nézni. Másképpen lehet továbbvinni őket. Egy családi történet nem feltétlenül azért fontos, mert minden részletét rekonstruálni tudjuk, hanem azért, mert felismerhetjük benne azokat a mintákat, amelyek továbbra is hatnak ránk.
Péterfy-Novák Éva új regénye ennek a felismerésnek a nehéz és fájdalmas útját járja be. Nem kínál könnyű feloldást, mert a családi múlt sem kínál könnyű válaszokat. Inkább közel megy azokhoz az emberi helyzetekhez, amelyekben a szeretet és a mulasztás, az emlékezés és a felejtés, a felelősség és az örökség egymásba csúszik.
A Pedig szerethettelek volna legfontosabb kérdése talán végül nem is az, hogy mi történt egykor, hanem az, hogy mi történik mindazzal, ami megtörtént, miután már tovább él bennünk. Mit kezdünk azokkal a történetekkel, amelyeket örököltünk, de nem mi választottunk? Mit kezdünk a szeretettel, amelyet megkaptunk, és azzal, amelyet nem? És mit kezdünk azza
l a felismeréssel, hogy néha éppen azok adnak tovább fájdalmat, akik maguk is a fájdalom elszenvedői voltak?
A könyv címe végül ezért nemcsak egy múltbeli mulasztás mondata lehet, hanem egy egész nemzedékeken átívelő tapasztalat összefoglalása. Pedig szerethettelek volna. Egy mondat arról, ami lehetett volna, és arról, ami már nem lehet. Egy mondat, amelyben egyszerre van jelen a szeretet ígérete és annak hiánya.
És talán éppen ez teszi Péterfy-Novák Éva új regényét különösen nyugtalanító olvasmánnyá: hogy a családi történetekben ritkán vannak tiszta határok áldozat és elkövető, szeretet és mulasztás, múlt és jelen között. A történetek továbbadódnak, a sebek tovább élnek, a kimondatlan mondatok pedig sokszor akkor is velünk maradnak, amikor már senki sem emlékszik pontosan arra, ki mondhatta volna ki őket.
Social Media
Search